 | ||||
| ||||||
| ||||
Az asztalon fehér papír.Éjszaka van. Éjfélre jár,Sápadtan dereng a lámpa-pír,S a kis fehér lap versre vár. Álmatlan éj ez is a sok közülLassan múló órák és percekEgy vagyok én is a sok közülKinek tolla a szúval együtt perceg.A szívembe nézett egy csendes téli est, melegen sötétlő, lágy pilláid mögül, s ezt a jégvirágos pihefehérséget törte, mint egy varázst, szét a kedvem körül.Rohannak fenn a fellegekűzik a tavaszi szeleksarjadó erdőn ballagunkcsak nézzük egymást, hallgatunk.Kizárt dolog, hogy ő az. A küllem azonos bár:az arc, a szem, a száj és a hercegnői termet,melynek ringása láttán a férfigerjedelmekizzóbbra bíborodtak a vörhenyes pokolnál.Csörgedező kút,Csermely, csacsogó,Csevegő csobogó,Friss, üde forrás.Ember, ha a túloldalon a két árnyékkutyaa Félelem és a Fájdalommegérzi a gyarló vér szagátbizony rád talál és enni kérSzéttört világ az enyém: benne múltam,jelenem és repedező jövőm, -mindenkié ilyen, tehát panaszszómiért jönne, s gyűlne lustán a könny?Csitt, jön a reggeltiszta ruhájúhűvös ölel.Két gyerek alszik,ágyvégébena macska.Állok a kertben, csillan a fűszál,vízcsepp gyöngyében törik a fény,apró szivárvány fürdik a gömbben,lágyan dalol a vízcsepp tenyerén.Halandók közt — mondd! — dalba ki mernefogni, és gyenge húrjába csapvaki merészelné, hogy szép szavakbaa nagy istenek tetteit szedje?Kígyóbőrét újra levedli az idő,az erdők fölött szerelmes szél fütyül,tavaszodik. A porrá aszott avarelmúlás-szagába jázminillat vegyül.Nem mozdul.Próbaszavak táncolnak rettegve;A hideg horizontAlkonyul.Ülök a világ tetején és gondolkodom,mi is az én feladatom…Sarkából kifordítani,közben törni, ordítani,
... március idusa - beledobban a szíved!Betegen is kalimpálja: ez a "Nap" a tied!De az irigy sajtképű Telihold vigyorog:-Nincs neked hátra sok "szép napod"!Hó alól bájos ibolya kék virágja fejétnem neked bontja!.. - cinikus hahotájacsendül - Fagyba lehelem márciusod!Alulról szagolod az "ibolyát" mondom!Sötét volt még, nem láttunk házakat.A gép a kelő nap mellett haladt.Egyszer csak szinte megbolydult a város,és átölelt a nyüzsgő forgatag.Kürtök szomorú hangjaÉs virágok illata szállHosszú fehér álmábólLassan felébred a tájCsak a csend beszél helyettem,hullajtja feléd őszi titkait.Leckeként futnak eléd napjaim,- mosolyok bújnak benne némán-,Nem a cél – az út maga érdekes;a szenvedés, a kín és a kaland,mert eljutni több módon is lehetoda, hová vágyad űz. Mi marad,azt éreztemhidegenzeng bennemidegen dallamaidebennHallottam, ahogy eltörik,elhasad középen hosszan,mit fognak majd szólni,hogyan vigyáztam rá?Szemet vetetettem rád, tavaszi hónapHajad zöld színű, hullámzó fűtengerMint egy veszélyes vízen ringó csónakHozzád sodródok, szenvedély űz engemHonnan jön a fény? Nap vagy lélek sugára mi izzik fölém?1. most téged némán énekellek,itt megül a csend, porba hullanaka néma harangok -Hogy milyen nap vanMindegy a magánynakA homokóra percekOly üressé válnakhiszek a szélben,ha illatodat hozzautcák szürke porán,hiszek az esöben,ha múlt perceket kopogvaha alszolfelhőfüggönyét behúzza a naps álomba cirógat egy halvány sugár 
