placskó lajos
TAVASZ
Bizony így, csupa nagybetűvel!
Az áprilisi ég olyan volt, mint impresszionista festők palettáján a legszebb világoskék. A levegő testes földszagot árasztott, és ha az ember beleszippantott, könnyű, örömteli érzése támadt, mint sűrű, öreg borok kortyolása közben. A szél teljesen megbolondult. Hol keletről fújt, hol nyugatról, hol északról, hol délről. Játszi vidámságában talán maga sem tudta eredetét. A felhők ettől teljesen szétszakadoztak az égen. Az előbb komoly, vattaszerű alakzatokból szinte pillanatok alatt változtak hosszú, fehér, szélben lobogó hajat formázó cirrusokká. A nap eleinte bujkált a paplanfelhők között, majd teljes fényével kezdett ragyogni, ránevetve az éledező világra. Áradó, felszabadult boldogságával melengette át a magábafordult, rideg tájat. Az erdők rajtakapottan, megszégyenült-csupaszon álltak az első ragyogásban. Minden fa kicsire húzta össze magát, hiszen lombkoronájuktól már ősszel megváltak, most a nap megolvasztotta, a szél lerázta róluk a maradék hóleplet is. Ott álltak kiszolgáltatottan, meztelenül. A tavaszi nap egy rosszalkodó kölyök huncutságával világította meg a pucér fákat, szinte hallani lehetett vásott nevetését. A szemérmükben megbántott fák pedig egymás árnyékába próbáltak elrejtőzni a szokatlanul ragyogó fény elől. A megsüppedt, korhadó avarból apró bogarak kúsztak a melegre, ízeikben ott volt még az egész tél merevsége. Ragyogó hátukat a nap felé domborították, és szinte beszívták annak melegét. A lucskos, piszkosbarna avar csak úgy ragyogott a katicabogarak élénkpiros hátacskáitól. Mielőtt a merev lábacskák újra fürgén mozoghattak volna és az életadó meleg elérhette volna a lassan dobogó, egyszerű kis bogárszívet egy csínytevő szellő végigborzolta a száraz leveleket. Az apró állatok, most új igyekezettel kúszhattak vissza az össze-visszaborított tölgylevelek alól.
Szíjas Eszter IV. osztályos tanuló nem örült a szélnek. Morcos képpel segítette vissza a melegre az apró bogarakat. Miközben fejét két térde közé fogva kuporgott és szorgalmasan hajtogatta a felborult leveleket észre sem vette, hogy valaki már elég régen nézi tevékenykedését. Csak akkor nézett fel meglepetten, mikor a szél hirtelen szétkergette a felhőket és a nap elé vetítette a fölötte álló fiúcska árnyékát. Csatló Gergely a riadt tekintetet megértve azonnal megszólalt:
-Segítek! Bár nem tudom sokra mennek-e velünk? – Lehajolt és ő is forgatni kezdte a leveleket.
Gergő már ötödikes volt és utcaszomszédja Eszternek. Csak most, ezen a szombat délutánon látta meg a kislányt, akivel pedig minden nap egyúton jártak iskolába. Eszter nem szólt semmit, de úgy érezte a nap leugrott az égről és teljes energiájával őt melegíti. Szíve nagyon gyorsan kezdett dobogni és valószínűleg a lába ujjáig elpirult. Hát még akkor, mikor Gergő, - mint igazi lovagok – kezét nyújtotta a kuporgó kislánynak, hogy felsegítse. Hazafelé lassan sétálva beszélgettek, találtak egy szép nagy gubacsot, érdekes formájú gallyat és ragyogó sárga martilapu-virágot szedtek. Gergő a parányi csokrot ügyesen összekötötte egy fűszállal és ünnepélyes mozdulattal adta át Eszternek. Mindeddig, bár csak pár háznyira laktak egymástól, csupán köszönő viszonyban voltak, de hétfőn, Gergő megvárta a kislányt, hogy együtt mehessenek iskolába. Néha véletlenül összeért a kezük és ilyenkor mindketten elpirúltak.
Bizony TAVASZ van! TAVASZ! Így, csupa nagybetűvel és felkiáltójellel.
vége
kelényi angelika
Szerelem nélkül
Kedves Teréz fejét lógatva ácsorgott a távolsági busz megállójában, festett szőke haján át fejbőrét könnyedén elérte a szemerkélő eső hűvös érintése. Teréz fázott, mert nem az évszaknak megfelelően öltözött reggel. Vékony kis kosztümöt vett magára, és bár könnyű átmeneti kabátkája a térdéig ért, hiányzott egy gomb az aljáról, így nem sokkal a dereka alatt záródott. Tűsarkú cipője teljesen átázott már, nejlonharisnyás lába tocsogott a vízben. Október vége volt, de induláskor, amikor kinézett tizedik emeleti bérelt lakása ablakán úgy érezte, hogy a vénasszonyok nyara ráköszöntött a városra. Több erőt tulajdonított a napnak, mint amennyit az képes volt ebben az évszakban sugározni. Már elindult otthonról, amikor eleredt az eső is. Fázott. Táskájából elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Azt gondolta, ha rágyújt, akkor azonnal megérkezik a busz, ez valamiféle törvényszerűség volt az életében. Akárhányszor rágyújtott, megjött a busz. Úgy tűnt azonban, hogy a mai nap a kivételek közé tartozik. A cigaretta a csepegő esőben kezdett átnedvesedni, úgyhogy Teréz vigyázva, hogy ne sérüljön, elnyomta a villanyoszlopon, az égett részt letörte, a maradékot vissza akarta tenni a táskájába, de elejtette. Lehajolt, és felvette a csikket, de az használhatatlanná ázott. Egy pillanatig tartotta a kezében - közben megfordult a fejében, hogy esetleg megszáríthatná - aztán amikor látta, hogy reménytelen, bosszús mozdulattal elhajította. Körülnézett, hogy látta-e valaki szánalmas spórolási kísérletét, de szerencsére nem volt a közelben senki. Maga is megdöbbent a saját mozdulatain, és nevetségesnek tartotta a gondolatot, hogy rendbe hozza a félig szívott cigaretta darabot. Ennyire azért nem kellett takarékoskodnia.
***
