Madách Imre családja már a XVII. században is a nemesi világ legkulturáltabb rétegéhez tartozott. Madách Gáspár tisztelt tudós-poéta az 1600-as években, az ő nagybátyja Rimay János volt, a Balassi Bálint utáni nemzedék legjelesebb magyar költője. A Madáchok nemzedékről nemzedékre örökítették a műveltség és az irodalom szeretetét, és a költő apja a nógrádi nemesurak körében a politikailag haladók közé tartozott. A Madách fiúk azonban korán árvaságra jutottak, és nevelésüket anyjuk irányította. Ez az anya, Anna asszony, a Majthényi bárók gőgös és rideg világából származott; kemény akaratú, zsarnoki modorú, sok mindenben régimódi, de a műveltséget tisztelő és fiaira ráerőszakoló családanya volt. Madách Imre mindiglen szenvedett anyja keménységétől, és sohase tudott szabadulni befolyásától, még akkor sem, amikor anyja akarata ellenére nősült. Tudta, hogy anyjának köszönheti korán szerzett nagy műveltségét, és hogy átvészelte gyermekkori betegségeit. Mert kisfiúkorától fogva beteg gyermek volt: szívbaj, tüdőbaj és köszvény kínozta a korai évektől mindvégig, szívbetegsége is ölte meg végül negyvenegy éves korában. Ez a negyvenegy év 1823-tól 1864-ig terjedt, tehát ifjú fővel a reformkort élte át, huszonöt-huszonhat éves korában a forradalom és a szabadságharc történetét, s attól fogva a nemzeti elnyomatás éveit. Ennek az időszaknak gondolatvilágát, kételyeit, reménységeit, kiábrándulásait s a mindezeket követő érzelemvilágot senki sem fejezte ki drámaibb mélységgel és hatással, mint ő az elnyomatás éveiben, annyi tapasztalat és tanulság után megfogalmazott művében, a magyar drámairodalom mindmáig legklasszikusabb művében, Az ember tragédiájában.
Legszebb költészet
Nem akkor költök én legédesebbet,
Midőn kezemben izgatott koboz van,
Nem élvezem költői képzeletnek
Legszebb virágit hullámzó dalokban.
Csak vágy a dal, sejtés, mely vonva von
Feléd, feléd, bűvös, tündéri hon.
Patakcsa az, zokogva mely siet le,
Ha itt-ott egy virágot elragad bár
S fényt von reá az ég csalóka tükre.
Más boldogság az, más hon, melyre ő vár,
Míg meglelvén a tenger árjait
Nyugtot talál s felejti daljait.
Ah, megnyugodtam én is kebleden, hölgy.
Elhallgatott dalom. - Mit is zenegjen ?
Amit csak sejte, mindaz most valót ölt, -
Mit szó nem bíra, bírom kedvesemben,
S keblére hajtva forró homlokom,
Legédesebb regéit hallgatom.
***
1823-1867
A választás után
Szorult kebellel és elfogultan lépek e székre, hogy a gyarmati választókerület osztatlan bizalmát, mellyel országgyûlési képviselõjévé megválasztott, megköszönjem. Mert ha érdemek nélküli voltomat összemérem e nagy kitüntetéssel, valóban úgy tûnik fel elõttem, hogy az csak elõpénzül van reám bízva, a jövendõ fejében, melyet még ezentúl kell kiérdemelnem, és jutalomul a múltért. Mert mit is tehettem volna e kitûnõ állás kiérdemlésére a szomorú múltban, mely minden polgári tevékenységet kizárt, mely a közremûködés minden terérõl leszorítá a honpolgárt, azon semleges ellenálláson kívül, mely fennállt önkényes kormánynak soha meg nem hajol, vele soha nem alkuszik, azt soha el nem ismeri. S most is, ha csekély tehetségeimet számba veszem küldetésem roppant súlyával szemben, csak két dolog van, mi azzal megküzdeni bátorít. 1. E választókerület bizalma, mely harmincezernyi nép erejét toldja erõmhöz. 2. Azon öntudat, hogy a legközelebbi hongyûlésen is nem annyira ragyogó tehetségekre lesz szükség, mint férfias kitartásra, melyet a hatalomnak sem mosolya meg nem bûvöl sem ráncolt szemöldökje nem rettent vissza, s e két dologban erõnket megpróbálni elég alkalmunk volt a lefolyt idõben. Igen tisztelt választó gyûlés, csakis erre lesz szükség most, midõn a birodalmi egység, az álladalmi tanács hízelgõ álarca alatt a magyar haza léte vonatik kérdésbe, ezredéves legszentebb joga, a katona és adó feletti rendelkezhetés joga szándékoltatik elvétetni, s mi tizenkét évi erõszakoskodásnak nem sikerült, az most törvényesség útján, a nemzet öngyilkossága által céloztatik utoléretni.
***
Falusi nász
Legelől hosszú szekér cigány megy
S amint zökken az út, rá-rá rántja.
Most szorítja a leg is vigabbat,
Mert végét már a falunak látja.
Kurjongatva, ostorpattogás közt
Megy nyomában a nász, faluhosszan,
Büszkébb még a felkendőzött ló is,
A szekéren hogy szép menyasszony van.
Falu végén kis ház ablakánál
Síró szemmel néz ki a leányka,
S mint hótól a hervadó virágszál,
Hókendőtől van fedezve arca.
Hosszan néz szegény a vőlegényre,
Néz utána boldog mátkájára,
Hej csak azt az édes ölelést most,
Azt a csókot meg ne látta volna.
Ah de látta; s a fakó gyeplős ím
Kapujához fordúl egyenesen,
Ott megáll, nyerít, hogy zárva látja,
Mindhiába, az ostor megcsörren,
Porfelleg közt tűnik a násznép el,
A leányka összedűl zokogva :
"Hej, még a fakó el nem felejtett,
És urának mást ölel már karja."
***
Felköszöntés
Férfiakkal harcra szállni,
A síkon bátran megállni,
Ez legyen dicsőségünk.
Ámde hogy majd győzni bírjunk,
Kell hogy légyen kikkel vívnunk,
Éljen hát ellenségünk !
Lánykákkal szelíden bánni
És velök jóban maradni,
Ez legyen az örömünk.
S hogy minél előbb megérjük,
Megcsókoljuk, átöleljük,
Éljen akit szeretünk !
Kit gyülölni senki sem bír
Az után szerető sem sír,
S szerető csak kell nékünk.
Hogy becsüljük a csók mézét,
Ismernünk kell a lét mérgét,
Éljen hát ellenségünk !
Egyet még és el a borral,
Nem látjátok-é mámorral
Úgyis hogy megtelt fejünk ?
Bornál erősebb a szép szem,
Barna kis lány érzem, érzem - -
Éljen akit szeretünk !
***
Az ember tragédiája
TIZENNEGYEDIK SZÍN
..................
`Hóval és jéggel borított, hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres,
sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az
elõtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszófenyõ-bokor között
eszkimóviskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán bot mellett jõ
Madách Imre családja már a XVII. században is a nemesi világ legkulturáltabb rétegéhez tartozott. Madách Gáspár tisztelt tudós-poéta az 1600-as években, az ő nagybátyja Rimay János volt, a Balassi Bálint utáni nemzedék legjelesebb magyar költője. A Madáchok nemzedékről nemzedékre örökítették a műveltség és az irodalom szeretetét, és a költő apja a nógrádi nemesurak körében a politikailag haladók közé tartozott. A Madách fiúk azonban korán árvaságra jutottak, és nevelésüket anyjuk irányította. Ez az anya, Anna asszony, a Majthényi bárók gőgös és rideg világából származott; kemény akaratú, zsarnoki modorú, sok mindenben régimódi, de a műveltséget tisztelő és fiaira ráerőszakoló családanya volt. Madách Imre mindiglen szenvedett anyja keménységétől, és sohase tudott szabadulni befolyásától, még akkor sem, amikor anyja akarata ellenére nősült. Tudta, hogy anyjának köszönheti korán szerzett nagy műveltségét, és hogy átvészelte gyermekkori betegségeit. Mert kisfiúkorától fogva beteg gyermek volt: szívbaj, tüdőbaj és köszvény kínozta a korai évektől mindvégig, szívbetegsége is ölte meg végül negyvenegy éves korában. Ez a negyvenegy év 1823-tól 1864-ig terjedt, tehát ifjú fővel a reformkort élte át, huszonöt-huszonhat éves korában a forradalom és a szabadságharc történetét, s attól fogva a nemzeti elnyomatás éveit. Ennek az időszaknak gondolatvilágát, kételyeit, reménységeit, kiábrándulásait s a mindezeket követő érzelemvilágot senki sem fejezte ki drámaibb mélységgel és hatással, mint ő az elnyomatás éveiben, annyi tapasztalat és tanulság után megfogalmazott művében, a magyar drámairodalom mindmáig legklasszikusabb művében, Az ember tragédiájában.
