13. fejezet

Hat hónap telt el az események óta. A hó ráterítette a Párizsi negyedre gazdag csipkehuzatát, mintha a főváros eszeveszett zajától szeretné a házakat és a bennük lakókat megvédeni. A gyenge januári fényben fürdő stúdiót jégcsapok rojtjai vették körül. Farkasordító hideg volt. A gesztenyefák csupasz ágai mintha az égi istenek felé nyújtogatnák csonttá fagyott ágaikat.

Már reggel nyolc órától, azóta hogy az első fénysugarak behatoltak a terembe, Auróra és Jacques teljes erejükkel dolgoztak. A lány hónapok óta dolgozott ebben a kimerítő tempóban, magát nem kímélve, akárcsak társa.

Mellettük két munkás, éppen egy nagy darabot hasított le egy óriási márványtömbből, Jacques részére. A tömb durvább darabjait, a férfi utasításait követve, lecsiszolták, olyan állapotba készítvén elő a márványt, melyen majd a szobrász vésőjével könnyedén dolgozhatott. Fülsiketítő zajjal és porfelhővel járt ez a munka. A művész, Auróra mását készült kifaragni ebből a márványtömbből, maga előtt látta, ahogy a lány első szerelmeskedésük után, ellazulva feküdt a kanapén Bresson-ban.

A stúdióban káosz volt, mindenhol kőalakok. Friss, fiatal, hajlékony testek, fájdalomtól megviselt alakok, a sors csapásaitól kétrét görnyedt, könyörgő márványlelkek. Pillekönnyű kéztanulmányok, mintegy arra várva, hogy valakit megérintsenek. Fejetlen büsztök, melyeken minden porcikát, izmot aprólékosan kidolgoztak. Bronz, átlátszó fehér és bézs márvány, fekete gránit, mintha azon versenyeznének, ki tudná tökéletesebben kifejezni a művész látomását.

A terem egyik sarkában az öregasszony és a gyermek szoborcsoportja állt. Maga a szobrász vigyázta a sablonok előkészítését. Auróra első makettje nyomán maga dolgozta ki őket, majd személyesen ügyelte kiöntésüket, olyan pontosan vigyázva a munka helyes lefolyására, mintha saját alkotásáról lett volna szó. Jutalmát akkor nyerte el, amikor először vélte felfedezni az érdeklődés, melegség szikráját a lány élettelen tekintetében, ahogyan az a kiöntött alakokra nézett. Hálás mosolyát sosem fogja elfelejteni. Aznap hozatta haza ajándékba számára , mikor két hónap hipnózisos terápia után, az orvosok végre úgy ítélték, magához tért az idegösszeroppanásból és elhagyhatja a kórházat.

Azóta egy nap sem telt el anélkül, hogy Auróra ne lopott volna a szoborra egy simogatást, csókot, mintha a valódi nagyanyja kelt volna életre.

Most ott tartott, hogy az annak idején elkészített vázlatok szerinti harmadik csoporton dolgozzon. Azon, amelyiken a nagyanyja és a gyermek egymás felé nyújtják kezeiket, hogy megérinthessék egymást még egyszer, utoljára. A gyermek maga, mintha a fájdalom megtestesítője lenne. Nagyanyja felé hajló teste minden porcikája könyörög. Ajkai kétségbeesett kiáltásra nyílnak, szemeiből süt a pánik. Az alakok közös mozgáscélja maga a szeretet érintéssel való kifejezése, érzelem mely mintegy áthatotta a szoborcsoport minden részletét.

Dél közeledett. Auróra szívfájdalommal szemlélte a munkáját. Ezt a csoportot is befejezte, és már nem talált semmi javítanivalót rajta. Lelke titkos fájdalma végre elhagyta bensőjét, és ott magasodott most előtte. Megérinthette, mint valami idegen testet, ami keze munkája nyomán született. Az alkotás varázsa nap, mint nap csodálkozásra késztette. Hogyan lehetséges, hogy a lélekben mélyen gyökerező érzelmek ennyire formát, alakot öntsenek egy elme akarata nyomán? A hetek óta tartó kapcsolat önmaga mélységeivel véget érni látszott. Most már örökre rá kell zárnia az ajtót a fájdalomra, amihez annyira hozzászokott. És hirtelen úgy érezte, lehetetlen tovább léteznie önmaga e darabkája nélkül. Ürességet érzett magában. Ideje volt hogy ezt az ürességet pozitív érzelmekkel töltse meg, de nagyon nehezére esett erre gondolnia. Mikor valaki megszokja a boldogtalanságot, életformává válik számára, melyből nem tud kiszakadni.

Lassan a fény felé fordította a munkaállványt. A fény esésének megváltoztatása még egy javítani való apró részletet fedett fel. Miután befejezte, felállt egy magas székre, hogy felülről is megszemlélje a szobrokat. A különböző nézetek figyelembevételét Jacques tanácsolta neki, így ezek egymáshoz való viszonyainak minden oldalról való finom kiszámítását is leellenőrizhette. Azt is megvizsgálhatta így, hogy nem kerülte-e el a figyelmét valamiféle rendellenesség a munka során. A legkisebb hibát sem találta a kompozícióban. Egy nagy sóhaj kíséretében leterítette őket egy nedves lepedővel, majd egy műanyag fóliával, és a stúdió másik végében dolgozó Jacques-hoz ment.

A művész a munkapad egyik sarkán üldögélt és elgondolkodva szemlélt egy félig kész mellszobrot, melyet nemrég rendeltek tőle. Larmy tábornok már nem élt, így csak a fényképekről tanulmányozhatta arckifejezését. Ezt a részét a munkának nem szerette, úgy találta, nem elég kreatív, de nem volt mit tennie, mivel igencsak jól megfizették, erre is rá kellett fanyalodnia. Az ilyesmi elég pénzt hozott a konyhára, hogy saját, igencsak költséges alkotásait, álmait megvalósíthassa.

Auróra berogyott a művész mellett álló zsámolyba.

- Befejeztem – közölte.

- Már réges rég befejezted, de nem akartad elengedni és egyre csak gyötörted – jegyezte meg nevetve Jacques. – Megemésztetted végre, hogy kész, ki kell engedned a kezeid közül?

- Igen, de valahogy úgy érzem magam, mint a kifacsart citrom..

- Minden alkotás után, meglátod, majd úgy érzed magad, mintha valahonnan végleg elszakadnál. A benned lévő mondanivaló megszületik és mások is megcsodálhatják. Ne félj, a bennünk lévő témák, akárcsak a csillagok az égbolton, végtelenek. Nemsokára új lázban fogsz élni, kínnal, keservvel fogod az alkotást kitépni elmédből, belefáradsz, kiürülsz, majd kezded megint elölről. Ez a mi sorsunk. Minden új munkával egy új kaland kezdődik, egy hosszú utazás, melyet ezer akadály nehezít és melyen ezer meglepetés érhet. Egy olyan kaland, melynek során magadat keresed, és miközben az önmagad felfedezéséhez vezető utat járod, akár az egész emberiséget átfogó örök igazságokat is megfoghatod. Ez az alkotás varázsa.

- Én most úgy érzem, hogy semmi más mondanivalóm nincs.

- Ne erőltesd magad, ez majd magától fog jönni. Különben is rettenetesen elfáradhattál ezekben a hónapokban és ezt nem szabadott volna. Mindent egyszerre szeretnél csinálni, tanulni, nekem modellt ülni, a faragásban segíteni, alkotni. Az idegeid még nagyon érzékenyek, nem szabadna az egészségeddel játszani..

- Én pedig úgy érzem, épp ellenkezőleg, a munka az, ami hozzásegít ahhoz, hogy felejtsek, meggyógyuljak. A márványt vésve-szabva, minden, bennem lávaként forrongó dühömet kiadom! A pszichológus azt mondta, hogy akkor, amikor meg tudom formálni az.... az apámat, akkor tudok túl lépni az egészen. Egyelőre még gondolni sem bírok rá, a fényképére nem bírok ránézni, szét akartam tépni, amikor az orvos elém tette.

- Közeledik a tárgyalás ideje – emlékeztette halkan Jacques.

- Tudom – kezdett el fázni hirtelen a lány - és félek. Félek nagyon attól, nehogy megint elveszítsem magam fölött az uralmat, és egész életemet a bolondokházában kelljen eltöltenem..

- Ne félj semmitől, fel vagy erősödve, és saját magadat is sokkal jobban ismered ezek után, amiken át kellett menjél. A mély önismeret és az én szerelmem fog erősíteni – fogta be meleg ölelésébe a szobrász.

A régi, hatalmasnak tűnő, impozáns bírósági épületek, szoros fűzőként fogták körbe a terecskét. Auróra tüdejében kevés volt a levegő. Jacques a könyökénél fogva vezette, míg mellettük a látványos fekete tógába öltözött ügyvéd, a férfi régi barátja, a tárgyalás megkezdése előtti, utolsó tanácsaival látta el a lányt.

Hirtelen egy előkelő kinézetű, magas, sovány férfi lépett oda hozzájuk. Hosszú kasmír felöltőt és ehhez találó kalapot viselt. Sápadt arcán az arisztokratikus vonások, mintha a februári fagyba merevedtek volna. Miután a többieket enyhe fejbólintással üdvözölte, Jacques-hez intézte szavait:

- Beszélhetek veled négyszemközt? – kérdezte.

- Nem hiszem apám, hogy ez a megfelelő pillanat lenne... – válaszolt Jacques nyugodtan, de némileg túl tárgyilagosan.

Az úriember hirtelen elkapta Jacques karját és odébb rántotta. Auróra alól hirtelen eltűnt a támasz és majdnem összerogyott.

- Bocsánat kisasszony – morogta, miközben enyhén megemelte a kalapját, mint olyan ember, akinek a jólneveltség mindennél többet jelent.

- Apám, már százszor megbeszéltük – szólt Jacques, és kezei egy erőteljes mozdulatával szabaddá tette magát.

- Sajnos mindig keményfejű voltál, fiam, és úgy látom, az évek múlásával sem jön meg az eszed. Amíg csak a te életedről volt szó, meghátráltam szeszélyeid előtt, de most úgy érzem, túllépsz minden határon. Nem tudod felfogni micsoda rosszat teszel a családunknak azzal, hogy ebbe a mocsok ügybe beleavatkozol? Nincs jogod ahhoz, hogy a nevünket a falusiak sarába tapossad!

Az úriember hangja, elfojtott dühével együtt felerősödött, és a távolabb állók is tisztán kivehették szavait. Auróra elsápadt.

- Nem az a célom, hogy belekeverjem nevünket ebbe az ügybe. Azért jöttem hogy tanítványomat, azt a nőt, akit szeretek, támogassam, mint ahogy azt bármely becsületes férfi megtenné, abban az esetben, ha a párja ilyen megpróbáltatások elé nézne. Apám, valamikor maguk neveltek engem tisztességre. Most úgy látom, másképpen értelmezzük a férfibecsületet.

- Megértem hogy segíteni akarsz egy védtelen leánynak, de ennek ellenére..

- Tudom, tudom. Nem a mi köreinkből való.. ő csak egy egyszerű falusi lány, tehát a ti szemetekben nincs fontossága az egész ügynek.

- Hát nem tudod felfogni, hogy miatta a mi nevünket is meg fogják hurcolni az újságok?

- De miért, apám? Nem én vagyok a bűnös, és a lány sem!

- Rád is kerül a sárból. Ezek az átkozott „girondiák” az egész ügyet arra fogják felhasználni, hogy megint az arisztokráciának támadhassanak. Mindannyiunkat bele fognak keverni, hogy a monarchián sebet üthessenek!

- Én személy szerint nem vagyok tagja ennek a monarchiának, már két évtizede magam mögött hagytam őket – válaszolt ironikusan Jacques.

- Hát ez a lány teljesen elvette az eszedet! És kicsoda? Egy kis senki, aki a saját apjával követett el vérfertőzést!

Jacques hirtelen mozdult és a gallérjánál fogva elkapta az apját. Az ügyvéd, aki tisztes távolból követte szóváltásukat, sebesen odaugrott hogy a két férfit szétválassza. Auróra sikolyát a tenyerébe fojtotta és odaszaladt, hogy megpróbálja Jacques-t lecsillapítani. A báró kiegyenesítette a nyakkendőjét, eligazgatta selyemsálját és a fiához fordult:

- Utoljára figyelmeztettelek! Eddig minden hóbortodat eltűrtem, a művészeted és a kicsapongó életed, de most elegem van, kitagadlak! Hallottad? Megtagadlak!

- Hát mire vár? Rohanjon a jegyzőjéhez! Az irodája itt van valahol a közelben, ha jól tudom, nem? – üvöltötte Jacques magán kívül – Én tagadtam meg magukat, apám, már nagyon régen! Különben sem volt igazi apám soha!

- Kisasszony, próbálja meg eszére téríteni, mert különben, fuccs a karrierjének. Kenyéren és vízen fogtok élni nemsokára! – vetette még oda hidegen és tömören a báró, mielőtt eltávolodott volna.

- Az idiótája, a marhája! – átkozódott Jacques, miközben kivonta magát barátja szoros kezeiből.

- Nyugodj már! Tudod, hogy igaza van. Ez a história az újságok címlapjaira kerül majd és a családodnak ártani fog. Különben ezt már én is mondtam neked.

- Nem tudtam – suttogta elhalóan Auróra – Engem biztosítottak afelől, hogy az egész zárt ajtók mögött fog zajlani. Ha így állnak a dolgok, kérlek édesem, ne gyere velem. Igazuk van, ártani fog a családodnak, de főleg a karrierednek.

- Nem is akarok hallani róla, nem engedhetem, hogy egyedül menj át ilyen megpróbáltatásokon – mondta makacsul Jacques, miközben a hangja elcsuklott.

Arra gondolt mennyit harcolt egész életében, mennyit nélkülözött és hányszor kellett összeütközésbe kerülnie az általánosan elfogadottal, a fennálló renddel. És most, mikor az elismerés gyümölcsébe beleharaphatott, el kell rúgnia magától...

Auróra folytatta:

- Kibírom drágám, hidd el, hisz kibírtam ennél már sokkal, de sokkal rosszabbat is! Különben is velem lesz Jean-Marí, én pedig tökéletesen megbízom benne. Nagyon jól felkészült erre az ügyre. Ott lesz a pszichológusom, a szociális gondozónő.. Kérlek, menj inkább a sarki kávéházba, és ott várj meg minket!

- Nem, nem, szó sem lehet róla, nem hagylak egyedül – tartotta a frontot továbbra is Jacques.

- Most, hogy jól belegondoltam, számomra is sokkal könnyebb lenne így. Kérlek, kérlek, nem akarom, hogy a mocsok részleteket halljad, amiket éveken át el kellett viseljek. Azért reszketnék utána, nehogy elveszítsem a szerelmedet..

- A szerelmemet?? Hát olyan felületesnek tartasz? Hát mit gondolsz, nem vetítettem ezerszer képzeletem vásznára, amiken te átmentél, mikor éjszakákon át hallanom kellett, ahogyan álmodban zokogtál, újra és újra átélve a rémálmot? Amikor az ölemben, megrettent gyermek módjára reszkettél, és kivehetetlen dolgokat motyogtál, akkor azt hiszed, nem tudtam felfogni, miket csinálhatott veled az a szörnyeteg? Nem, nem, kitartok elhatározásom mellett. Veled akarok lenni, és ha ez befolyásolja a karrieremet, hát majd elmegyünk Olaszországba vagy Amerikába. Úgyis olyan régóta hívnak New York-ba.

Auróra csodálattal nézett arra a férfira, akit az életénél is jobban szeretett és az elérzékenyülés könnyeket csalt a szemébe.

- Mennünk kell – szakította őket félbe az ügyvéd, egy pillantást vetve a szemben lévő templomórára.

- Menjünk hát – kiáltott fel Jacques, erősen megszorítva a lány kezét, mintha az ő erejéből akart volna a maga harcához is erőt meríteni.

Mindhármukat elnyelték a bíróság útvesztői. A gyenge téli fény gyászos külsőt kölcsönzött a monumentális épületnek. Ahogy haladtak, az ügyvéd szaktársait üdvözölte a folyósokon, egyeseket egy fejbólintással, másokat hangos köszöntéssel. Lépteik visszhangját elnyomta a tömeg zaja. Aurórának az volt az érzése, szíve dobogását mindenki hallja. Ahogy haladtak egyre inkább úgy érezte, nyaka megmerevedik az izgalomtól, idegességtől. Mire a tárgyalóterembe értek olyan volt, mint egy túlvilági szellem.

A terem középső részén rögtön meglátta az anyját. Ciántekintete fagyosabb nem is lehetett volna. Egész tartása gyűlöletet sugárzott. Auróra még jobban elsápadt, Jacques összerezzent.

- Ki ez a nő? – kérdezte a lányt, ahogy leültek.

- Az anyám – suttogta Auróra. – Jobban gyűlöl, mint valaha.

- Az anyád? Hogy hívják?

- Francine Balmén... Nem azt mondtad, hogy találkoztál vele, amikor megkaptad az engedélyt, hogy veled lakhassak?

- Nem találkoztunk személyesen, Jean-Marí kereste őt meg a megbízásomból. Én akkor a kórházban voltam melletted.

- Mi bajod van? Teljesen elszürkültél..

- Semmi..semmi.

Ekkor megnyílt egy oldalajtó, és két rendőr kíséretében, elővezették a foglyot. Mintha megöregedett volna, a haja megőszült, de arcán, a jól ismert kifejezéstelen maszk. Ahogy a lány ránézett, el is kapta rögtön a tekintetét, fejét másfelé fordította. Szíve össze-vissza kezdett kalapálni, úgy érezte, menten elájul. Tekintetét Jacques-ra emelte, az ő határozottságából remélt erőt meríteni. Sápadtsága, szeméből tükröződő rémülete ijesztő volt. Jacques bátorítóan szorította meg a kezét. Olyan jéghidegek voltak az ujjai, mintha megállt volna a vér a lány ereiben.

- Nem fogom kibírni – suttogta pánikba esve.

- Dehogynem, túl leszel rajta hamarosan. Nem fogsz most megtörni, én hiszek benned. Itt vagyok melletted, ez az ember már nem tud ártani neked.

- Te nem ismered őt...

A bíró és az esküdtek a terembe léptek, mindenki felállt.

*

Válságos perceket éltek át. A büntetőbíróság ülésezett.

- Gratulálunk kedves Auróra, igazi bátorságról tett tanúságot – siettek hozzá az ügyben tanúként szereplő kórházi dolgozók. – Fantasztikusan szerepelt kedvesem, keveset szólt, de azt határozottan és világosan. Meghatóan! Apja elítélése nagy diadal lesz magának, de minden hasonló helyzetben lévő, bántalmazott fiatal leánynak is. Büszkék vagyunk a bátorságára. Nem mindenkinek van mersze hozzá, legtöbben az utolsó pillanatban visszakoznak.

- Megaláztak – sírt a lány – bemocskoltak..az anyám, a barátaik.. Borzalmas tapasztalat.

- Nem szabad elkeseredni, az esküdteket és a bírót nem tudták becsapni. Különben is, a mi tanúvallomásunk eltüntette annak a gyanúnak mégcsak az árnyékát is, hogy maga kedvvel vett volna részt apja mocskos játékaiban.

Mindenki melegen megölelte Aurórát, örömmel teli, zajos moraj kísérte őket.

- Most megtalálod az igazad, meglásd – mondta magabiztosan a szociális gondozónő – ezután méltósággal tudsz majd élni megint. Az önbecsülésed is helyre áll majd és végleg kitörsz ebből a rémálomból.

- Mennyire van hozzá jogom morálisan, mindazok után, amiket itt ma megtudtam? Nem kéne mégis visszavonnom a feljelentésem? – ingott meg még egyszer a lány.

- Bármennyi jót is tett érted ez az ember, ez nem menti fel tettei ocsmánysága alól. Semmi nem jogosíthatja fel, hogy azokat tegye veled, amiket tett.. Éveken át erőszakot követett el tested és lelked ellen! Ez pedig törvénybeütköző cselekedet. És véleményem szerint, sajnos, nem büntetik eléggé. Ki fogja neked visszaadni a gyermekéveket? Lelked békességét? Önbecsülésedet? Vajon ki? Átgázolt emberi és női mivoltodon, az ártatlanságodon, egyéniségeden! És még mindig azon tépelődsz, hogy vajon meg kell-e bűnhődjön érte? Hát nem emlékszel milyen állapotban voltál, mikor a kórházba kerültél?

- Igen, de arra is gondolok, lehet, hogy az árvaházban sokkal rosszabb körülmények között lehettem volna. Nem hallotta az ügyvédjét? Amit vele tettek az árvaházban, ugyanazt tette ő is velem.. Igazából nem is ő a hibás, mások csináltak belőle szörnyeteget. Lehet, hogy nem is fogta fel miket tett? Jaj, már nem is tudom ... – csuklott el megint a hangja.

- A bíróság majd eldönti, ha van enyhítő körülmény, az az ő dolguk.

- Úgy gondolja, hogy az ő elítélése segít majd abban, hogy életem darabra tört részecskéit egybe illesszem?

- Én biztos vagyok benne! Életed egy fejezete ma végleg lezáródik. Az, aki meggyalázott, megbűnhődik, te pedig megtalálod az igazad és felszabadulsz.

Auróra elgondolkodott, valahogy nem tudta osztani a nő optimizmusát.

Egy adott pillanatban egyedül maradt kétségeivel és kegyetlen emlékeivel.

A folyosó egyik sarkába húzódva, a tárgyalás minden pillanatát, annak minden apró részletével, a lelkében felébresztett érzelmekkel átszőve, újraélte. Anyja gyűlölettel teli rikácsolása, ahogyan mindenért őt okolta, nem lepték meg, hisz már számtalanszor hallotta. Ahogy méregbe itatott nyilai lelkébe fúródtak, megint messzire, nagyon messzire szállt a remény és az álom, hogy neki valaha igazi édesanyja is lehetne. Kiskora óta nem akarta beismerni magának, de most kénytelen volt meglátni és felismerni a kegyetlen valóságot, hiába esett annyira nehezére.

- Az a ribanc már tizenkét éves kora óta minden eszközzel azon volt, hogy az apját elcsábítsa, egészen addig, amíg gazdag szeretőre nem talált! – kiáltotta, szinte minden hozzá intézett kérdésre Francine.

Ezt apjának minden barátja megerősítette. Leírták André becsületességét, szorgalmát, igyekezetét, hogy egyedül tartsa el a családot, egy olyan asszonnyal az oldalán, aki gyenge jelleműnek bizonyult, majd azt fejtegették, hogy ez a tény hatással lehetett kiskorától a kislányra is.

Befröcskölték sárral, meggyalázták a nevét, gyűlölettel és irigységgel telve rántották magukkal a mocsokba. Az igazságtalanság és a hazugságaik teljesen kifordították magából a lányt. Kétségbeesetten és tehetetlenül figyelt, könnyek rojtozták be reszkető szempillája végeit. Az ügyvéd osztotta rosszérzését ezekkel az emberekkel szemben, és néha bátorítóan megfogta a lány jéghideg kezeit.

- Hadd, ne törődj velük, mondják csak! Ez az egyetlen fegyverük veled szemben, hogy bemocskoljanak, már figyelmeztettelek erre, emlékszel? Minden erőszak esetében ugyanez történik, sajnos én jól tudom. A lányt hibáztatják, ez a legkönnyebb megoldás.

- De hát. . . hazudnak! Megesküdtek, hogy csak az igazat fogják mondani! – ellenkezett Auróra.

És akkor mintha bomba robbant volna André legjobb barátja, Giles szájából. Aurórát mintha villám csapta volna.

- André mindig becsületes és komoly családfő volt, ezt alá is írom maguknak. Csodálom őt azért amilyen, amiket tesz – no nem csak azért mert a barátja vagyok. Nem mindenki csinál olyanokat, no. A lány nem tudja, de mindent neki köszönhet. Zabigyerek volt ugyanis, és még mielőtt megszületett volna, örökbe fogadta. Úgy nevelte mintha sajátja lenne, nevet adott neki. És nem az anyja iránti szerelemből, hanem emberségből tette. Mivel ő maga is árva gyerek volt, hát megsajnálta szegényt. Megmentette az állami intézettől. Ugyanis ő maga ott nevelkedett és nem akarta, hogy más is átmenjen azokon, amiken ő. Hát hogyan csinálhatott volna rosszat neki ennyi jó után? Igazságtalanul vádolják! Ha a feleségét veszem példának, akkor könnyen el tudom képzelni, hogyan viselkedhetett vele a lány.. Tüzes vulkánt csinált belőle, bíró uram, biztos vagyok benne! Elvarázsolta, mondom én. Azon a végzetes éjszakán nagyon furcsán viselkedett, teljesen magán kívül volt, elvakultan forgolódott már kora estétől. Mindenhol a lányt kereste, izgatta magát miatta, kérem szépen. Nem tudja bíró uram, miféle nőstények ezek ketten! Az anya minden délután a hegynek megy, minden falusi férfi már átment rajta, hogy az idegenekről ne is beszéljek! Szerintem, nem lehet más magyarázata a dolognak, elkapta a lányt is valakivel, és alaposan helyben hagyta. És jól tette, kérem szépen. Melyik apa hagyná, hogy a lánya elinduljon lefelé a lejtőn? Hát nem megy a vér fejedbe, bíró úr, kérem alássan, ettől? – mondta szenvedélyes szóáradatát a részeges ember, akit először látott józanul.

Ahogy a hihetetlen újságot a lány meghallotta, felugrott. Hirtelen nem jutott levegőhöz. A meglepetés tisztán kivehető volt arcán, és miután felocsúdott, egész bensőjében óriási megkönnyebbülés áradt szét, szíve lázas dobogását enyhítve. Nem kötötte tehát semmiféle vérkötelék ehhez az elferdült szörnyeteghez. Hirtelen világosság gyúlt elméjében, megértette, miért volt kiskorától annyi igazságtalanságban része. André megvetése, abban lévő örök és mániákus igyekezete, hogy megalázza, maga alá rendelje..

Ezek szerint nem ő volt a hibás, mint ahogyan addig hitte, hanem a származása miatt volt minden! Mintha balzsammal kenegették volna hirtelen szívét, lelkét. Óriási áradathoz hasonlóan öntötte el a megkönnyebbülés. Éveken át kínozta magát azzal a kérdéssel, vajon mi lehet az egyéniségében, ami annyira vonzza a gyűlöletet, mi szítja az ellenséges, támadó érzelmeket. Éveken át szenvedett a visszautasítástól..

Mellette Jacques egy árnyalattal sápadtabb lett, ám Auróra az óriási érzelmi viharban fuldokolva nem vette észre. Az ügyvéd egy fél óra szünetet javasolt. Fél óra boldog lebegés számára. Hirtelen azt kérte Jean-Marí-től, vonja vissza a feljelentést. Ebből persze harc lett, aminek a végén az ügyvédnek sikerült meggyőznie, hogy folytatnia kell.

A terembe való visszatértük után a kórházi dolgozók jöttek sorra. Ők arról kellett beszámoljanak, milyen állapotban volt a lány, amikor július tizennegyedikén a kórházba került. Kiegészítő bizonyítékként a rendőrségen készített felvételeket is bemutatták. A gyászos foltok, az egész testét betöltő sebek, megborzongatták az esküdteket. A tanúk leírták borzalmas testi-, és még borzalmasabb lelkiállapotát, aminek következtében hipnózisos terápián kellett átesnie, hogy szabadulhasson az öngyilkosság gondolatától.

Aztán magát Aurórát is a tanúk székébe hívták, és felszólították, mondja el a történteket. Mintha gombóc lett volna a torkában, alig tudott beszélni. A szék szélére húzódott, teste kényelmetlen tartása félelemről árulkodott. Úgy tűnt, bármely pillanatban elmenekülhet. Apja jelenléte pontosan vele szemben, megfagyasztotta a vért az ereiben. A férfi kihívó és felületes tekintete mintha azt üzente volna, hogy még ott, a tárgyalóteremben sem fél tőle, annak ellenére, hogy a tanúk székében ül. Ez teljesen elbátortalanította Aurórát. A keskenyre húzott zöld szemek kígyótekintete fagyosan és fenyegetően szögezte Aurórát székéhez. A lány arca elsárgult és heves reszketés vett erőt rajta. Szinte az őrület határán, szemeivel Jacques arcán kereste a menekülést. A férfi jelezte neki, ne féljen.

- Kisasszony nem kell félni, ebben a teremben tökéletes biztonságban érezheti magát – szólt a bíró, észrevéve félelmét.

- Kisasszony, mikortól kezdve fajtalankodott önnel az apja? – kérdezte az ügyvéd.

- Tizennégy éves koromtól, a nemzeti ünnep estéjétől – válaszolt kiszáradt szájjal és elhaló tekintettel a lány.

És lassan-lassan kiterítette serdülőkora fekete halotti leplét, mely ennyi éven át szégyenbe, gyalázatba, és utálatba takarta. Helyenként az esküdtek felkiáltottak, ahogy leírta az eseményeket. Még mindig gyerekes arcán csorogtak a könnyek. És miközben színtelenül és szégyenkezve az eltelt évek kínszenvedéseiről beszélt, bensőjében szörnyű harag tombolt. Vallomása alatt, André végig rajta tartotta kifejezéstelen szemeit, ajka alig észrevehető mosolyba torzult. Auróra még akkor is, amikor nem nézett rá, érezte tekintetének szörnyű súlyát és megértette, hogy zsarnoka egész életére rányomta bélyegét.

Az idő lassan telt. A várakozás kibírhatatlan volt. Jacques teljesen felfokozott állapotban, egyik cigarettát szívta a másik után.

- Ki lehet a vér szerinti apám? – töprengett Auróra. – Miért mondott le rólam?

Szabályos időközökben a szociális gondozónő is megjelent, hogy tartsa benne a lelket. Ilyenkor a lány bátornak mutatkozott, de ahogy a nő elment, újból belesüllyedt a fájdalmas emlékekbe, amik jobban életre keltek, mint valaha.

- Vajon elhitték nekik, és engem tartanak felelősnek mindenért, ami történt? – marcangolta a kétség.

Amikor Jean-Marí behívta az ítélethirdetésre, úgy érezte, elájul. André már a helyén ült. Pillantásuk a másodperc töredékéig találkozott. A férfi szemében kihívás és irónia szikrázott. Összerezzent. Felismerte azt a tekintetet, mely mindig valami rosszat jósolt. Egész teste libabőrős lett. Biztos volt benne, hogy a másik valamire készül, amivel távolból is üthet rajta egyet.

A bírósági döntés gilotinként csapódott a terembe. Andrét bűnösnek találták. Keményen, szenvtelenül állt fel a vádlottak padjáról. Az ítélet súlyos volt, tizenöt év szabadságvesztés, a felfüggesztés lehetősége nélkül.

Auróra boldogan omlott Jacques karjaiba. Győztes mormogás töltötte meg a termet. Hirtelen André hangja hallatszott, villámként hatott, ahogy az őrök vonszolása közepette, erős hangon kiáltotta:

- Auróra, sosem szabadulsz meg tőlem, hallod-e? És csak ne játszd meg az erkölcsöset! Továbbra is csak egy senki vagy, született ribanc, akárcsak az anyád! Tudd meg hát, megint fajtalanságban élsz! Tudod, most kivel alszol? Az apáddal! Igen, a szeretőd a valódi apád!!

Auróra megkövült, elveszett tekintetét Jacquesra emelte, és elájult.